Diplomacy & Crisis News

(Own report) - Nearly 15 years ago, NATO launched its war on Afghanistan. Under the occupation - with Germany playing a significant role - the economic and social conditions of the country are disastrous and the security situation, desolate. Since 2001, more than 220,000 people have been killed in the war, either as direct victims of combat or indirectly, according to a comprehensive analysis. The security situation in the country has "dramatically deteriorated," affirms the German Bundestag's Defense Commissioner. Today, soldiers must be flown by helicopter from one base to another, because use of the roads is too dangerous, even for armored vehicles. According to the United Nations, the number of refugees has reached 1.1 million, tendency rising. Opium cultivation is still Afghanistan's largest economic sector. By national standards, 39.1 percent of the Afghans are living below the poverty line; 2.7 million are undernourished. The Bundeswehr, however, detects a positive development and recommends "patience and endurance." (This is part 2 of a german-foreign-policy.com series, reporting on consequences of German military interventions over the past two decades, in light of the German government's announcement of plans to increase its "global" - including military - interventions.)

(Own report) - The ceasefire, set to begin today in Syria, mutes Berlin's hegemonic ambitions. Negotiated between Washington and Moscow the ceasefire has placed Moscow, for the time being, on an equal footing with the USA in the Middle East, while ignoring Berlin and its claim to become a regulatory power for the region. This is a clear setback for the German government and the hopes it had had four years ago. At the time, German government advisors and foreign policy experts were drawing up plans together with Syrian opposition members for reconstructing Syria after Assad's expected overthrow. The implementation of these plans would have provided Germany exclusive influence, while pushing Russia, politically, to the sidelines. But, this did not happen. However, the ceasefire cannot be considered stable. On the one hand, it is uncertain that the insurgent militia will respect it and, on the other, if Washington will - as was decided - really engage in joint operations with Moscow against the al Qaeda offshoot Jabhat al Nusra, or its successor, Jabhat Fatah al Sham. Because of the latter's close cooperation with the so-called moderate militias, the USA risks hitting its western allies, when bombing Fatah al Sham.

(Own report) - Around 17 years after NATO's war against Yugoslavia and the beginning of the occupation of Kosovo with German participation, observers note that the de-facto protectorate is in a desolate political, economic and social condition. The first war in which the Federal Republic of Germany played an important role has had catastrophic consequences. De facto under EU control, Priština's ruling elite is accused of having close ties to organized crime and having committed the most serious war crimes. Its rampant corruption is spreading frustrated resignation within the population. Thirty-four percent of the population is living in absolute - and twelve percent in extreme - poverty, healthcare is deplorable, life expectancy is five years less than that of its neighboring countries and ten years below the EU's average. A report commissioned by the Federal Office for Migration and Refugees (BAMF), describes the horrifying human rights situation, which includes vendettas "constantly carried out" with firearms. (This is part 1 of a german-foreign-policy.com series, reporting on consequences of German military interventions over the past two decades, in light of the German government's announcement of plans to increase its "global" - including military - interventions.)

(Own report) - To reinforce its position in the Pacific region, Berlin is initiating a regular dialogue with Australia at foreign and defense ministerial levels. Defense Minister Ursula von der Leyen and Foreign Minister Frank-Walter Steinmeier are participating in the first "German-Australian 2+2 Dialogue" held today in Berlin. The meeting, which will be repeated at regular intervals, is one of the measures initiated in early 2013 to enhance cooperation between Berlin and Canberra, in light of the shift of global policy priority from the Atlantic to the Pacific. In view of its growing economic and political importance, Washington considers China to be its main rival of the future. Therefore US President George W. Bush (2002) and US Foreign Minister Hillary Clinton (2011) explicitly declared this to be "America's Pacific Century," and Washington has begun redeploying its military forces closer to the People's Republic of China. Explicitly claiming to "help shape the global order," Berlin also feels obliged to reinforce its position in that region.

(Own report) - The German Bundeswehr's new "White Paper" is conceived as just a milestone in the ongoing development of German global policy and its instruments, according to an article published by Germany's leading foreign policy periodical. According to the article's two authors, who had been in charge of elaborating the "White Paper" for the German Defense Ministry, the White Paper's explicit claim to shape global policy and policy for outer space must be implemented and "brought to life" in the near future. While the German government is initiating new projects for upgrading military and "civil defense" measures, the EU is boosting its militarization: A growing number of government leaders of EU member states are supporting the creation of an EU army under openly proclaimed German leadership. According to a leading German daily, the balance sheet of recent German military involvements is "not exactly positive," but this should not discourage future military interventions. One should, however, not expect too much and harbor "illusions about rapid successes."

(Own report) - The Berlin office of an EU-wide think tank, is warning of how the "frustration over German dominance" is growing among EU member countries. Over the past ten years, the Federal Republic of Germany has become the EU's undisputed strongest power, according to a recent analysis of the European Council on Foreign Relations (ECFR). The "EU partners" must now "decide how to handle Germany's power." Some have expressed resentment; others have "centered their EU strategies around Germany," and look for "ways to influence Berlin's policy machinery." None of this leaves any doubt that "Germany's political class" continues to see the EU as "the best available framework for the articulation of its national interest." Whereas the ECFR's analysis concentrates its attention primarily on the political establishment of the other EU countries, the supplementary question to be raised in how to deal with German dominance is becoming increasingly urgent. Berlin is impelling the militarization of foreign policy as well as domestic surveillance and repression, measures, serving the preparation for war - a concern of everyone.

(Own report) - German government advisors are speculating about Russia's possible foreign policy offensives and discussing countermeasures to be taken. According to a research paper published by the German Institute for International and Security Affairs (SWP), Russia "has continuously developed and further diversified" its foreign policy "tool chest" over the past few years. Today it includes "enhanced military capabilities, alongside numerous 'soft' tools." like "the orchestrated disinformation campaign in traditional mass media and online social networks, the instrumentalization of ethnic minorities, use of civil society organizations, economic cooperation, or economic pressure." The research paper describes fictitious scenarios, such as Russian support for extreme right-wing parties in Western European election campaigns as well as steps to ward off Russian influence. The types of international activities being ascribed to Russia are practices long in use by NATO countries - particularly Germany.

(Own report) - In view of the Duma elections in Russia, the German foreign policy establishment is discussing Russia's future foreign policy and appropriate western reactions. This discussion is deemed necessary, given the fact that the institutions analyzing foreign policy had failed to foresee Russian initiatives both in the Ukrainian conflict and the Syrian war, according to a study by the German Institute for International and Security Affairs (SWP). The SWP analysis indicates that politicians and experts were taken in by their own propaganda and their "stereotyping" interpretations "blinded" them to actual developments. In his contribution to the discussion, a well-known Russian expert wrote that, for the time being, Moscow as well as the western powers will most likely continue a confrontational foreign policy, because it is in their respective interests. With this policy, both sides would seek to consolidate their alliances and overcome the growing divisions within their own societies. In the West, this can be seen in the mantra-like "mention of Putin in the establishment parties' elections and other campaigns."

(Own report) - The Prime Minister of Greece, Alexis Tsipras has announced a new initiative to force Germany to pay reparations and compensations to Greece. During a memorial service for the victims of a massacre committed by the German Wehrmacht in the western Greek village of Kommeno, on Tuesday, Tsipras declared that, should the Germany government persist in refusing to pay reparations, Athens will seek "through diplomatic channels - and if necessary at the judicial level - " to take action against Berlin. In early September, the Greek parliament is scheduled to discuss a recently completed report quantifying the German reparations debt at 269 billion Euros. German government assertions that the reparations issue has been "closed" are unfounded. In fact, payment of the binding 1946 reparations sum, recognized by the London Debt Agreement of February 1953, had been deferred, but not annulled. Only a fraction of it has been paid. As confirmed by Horst Teltschik, former advisor to Chancellor Helmut Kohl, Bonn had sought to evade its reparations obligations by explicitly not qualifying the 2 + 4 Treaty a "Peace Treaty." It had been feared that, with a peace treaty, suddenly "reparations demands from over 50 countries would land on the table," Teltschik explained.

(Own report) - German Foreign Minister Frank-Walter Steinmeier's newest diplomatic initiatives for ending the battle for Aleppo are aimed at increasing Germany's Middle East influence. His efforts to achieve a Russian ceasefire and the establishment of a corridor to airdrop supplies for the besieged neighborhoods coincide with Berlin's official announcement to "actively help shape the global order." Assuming a humanitarian image, Berlin is demanding that combat ceases, precisely at the moment, when a victory in this war for the government troops appears within reach. This contrasts with its earlier attitude in phases of the war. When the insurgents were on the offensive; Berlin was fueling the conflict with the development of major reconstruction plans for Syria for the aftermath of Assad's overthrow. In the current battle for Aleppo, whereas Steinmeier is officially promoting a ceasefire, Germany's close allies are intensifying the arms buildup of the jihadi militias. A report by Amnesty International has revealed the consequences of the support Germany's close allies have been providing the jihadis, for years - with Berlin's tacit consent: In the regions controlled by jihadis, the militias are using corporal punishments such as amputations and stoning, arbitrary abductions, torture and murder to secure their reign.

Az elmúlt időszakban a migráció és a terrorizmus vált legmeghatározóbb történelemformáló jelenségévé Európában, és az előttünk álló években is bizonyosan meghatározóak lesznek a hozzájuk kapcsolódó kihívások. E kérdések megítélése nemcsak a hagyományos politikai törésvonalak mentén gerjeszt folyamatos vitákat, hanem a hazai jobboldalon belül is. E rendkívül komplex politikai – társadalmi jelenségek okaira és lehetséges megoldásukra azonban széles körben elterjedt leegyszerűsített féligazságok akarnak útbaigazítást adni. Ennek fényében a következő tíz pontban a migrációval és a terrorizmussal összefüggő 10 leglényegesebb kérdés körültekintőbb és árnyaltabb megvilágítására tesznek kísérletet.

(Második rész)

6. A közelmúlt nyugat-európai terrorcselekményeit – az ISIS általmás térségekben elkövetett terrorcselekményekhez hasonlóan – értelemszerűen semmi nem igazolja. A nyugati államok közel-keleti politikája és elhobázott bevándorlás- illetve társadalompolitikája ugyan részben magyarázatot adnak rá, de korántsem teljesen.

Az un. Iszlám Állam elleni fellépés nem tűr halasztást, mint területi entitással rendelkező terrorszervezetet minél előbb fel kell számolni. Az iszlám nevében gyilkoló terroristákat és támogatóikat semmi nem menti fel felelősségük alól. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne terhelné a nyugati kormányokat felelősség abban, hogy olyan közeg jött létre a nyugat-európai városok peremén, amely a szélsőséges radikalizmusnak tág teret enged, a tolerancia és a politikai korrektség jegyében a társadalom egészének biztonságára és stabilitására veszélyt jelentő emberek, mozgalmak, közösségek visszaélhetnek a nyugati társadalmak szabadságával. Természetesen fontos tényezők a radikalizálódásban a szociális kérdések, az esélyteremtés lehetőségének előségítése, ám ennek csakis a jogok és kötelezettségek egyensúlyában lehet kerete és eredménye. Vagyis a párhuzamos társadalmakat fel kell számolni, a nyugati államok nem tolerálhatják azokat a szervezeteket, intézményeket, egyének tevékenységét, amelyek ellentmondanak az európai kultúra talaján álló joguralomnak, szabadságjogoknak, nemek közötti egyenlőségnek és vallási türelemnek.

A nyugati országok közel-keleti politikája tekintetében az elmúlt évtizdekre visszatekintve elsősorban az Egyesült Államoké a fő felelősség a közel-keleti muszlimok Nyugat-ellenességének az előretörésében. Ebben benne van Izrael egyoldalú támogatása, egyes muslim többségű országok elleni szankciós politika civil áldozatai, az Iraki háború, az Abu-Graib börtön, Guantanamo, a drónokkal vívott terror elleni háború nagyszámú civil áldozatai, és a sor sajnálatosan folytatható. Az “Iszlám Állam” nevezetű szörnyeteg ebben a kontextusban tudott létrejönni, ám esetleges elpusztítása nem tünteti el azt a frusztrációt, ellenszenvet és haragot, amely a fent felsorolt politika miatt nem alaptalanul él muszlimok millióiban különösen a Közel-Keleten.

Mindemellett az integráció hiányával összefüggő szociális kérdések közel sem adnak teljes magyarázatot a közelmúlt nyugat európai terrorcselekményeire. A nizzai terrorcselekmény és a bajorországi baltás terrorcselekmény muszlim elkövetői első ránézésre jó úton voltak afelé, hogy integrálódjanak a nyugati társadalomba, munkájuk volt, ill. oktatásban részesültek, segítő közeg vette őket körül, volt pespektíva előttük – mégis az identitásbeli frusztrációk és a szélsőséges iszlamista valláshoz való kötődés simán felülírta a felszínes “anyagi” kérdéseket. Óriási veszélyt rejt tehát magában, ha a migrációt csupán a munkaerő iránti igényként, gazdasági kérdésként közelítjük meg.

7. Migráció: nem az meglepő, hogy 2015-ben ilyen erőteljesen jelentkezett, hanem az, hogy eddig nem.

Az Európába irányuló migráció régóta velünk élő jelenség, ám 2015-ös év több olyan tényező is jelentkezett, amely sokszorosára gyorsította azt. Az Iszlám Állam 2014. évi sikerei újabb menekülthullámot indított el Szíria és Irak területéről. A törökországi, libanoni, jordániai menekülttáborok túlterheltsége krónikussá vált. Ehhez hozzájárult, hogy ezen menekülttáborok működtetéséhez szükséges évi kb. 4-5 milliárd dollár helyett csupán 1,5-2 milliárd dollár érkezett meg időben a donor országok (többek között a nyugat-európai államok) részéről. A szíriai polgárháború harmadik évében, az Iszlám Állam előrenyomulása, és a szíriai harcok változatlan inténzitása láttán sok százezer menekültben megalapozottan fogalmazódhatott meg az akarat, hogy a kilátástalan és túlzsúfolt menkülttáborokból a jobb élet reményében Európa felé veszi az útját. A szervezett bűnözés, az embercsempészhálózatok és akár terrorista csoportok is erre a növekvő igényre akaszkodtak rá és gyorsították a folyamatot. Németország és egyes más európai országok kormányainak, valamint a nyugati értelmiségi és media elit egy részének megengedő és sok szempontból felelőtlen magatartása pedig olajat öntöttek a tűzre. Az afganisztáni, pakisztáni, iráni migránsok a szíriai menekültek tömegeire, illetve a velük szemben mutatott engedékeny európai politikára támaszkodva keltek útnak a korábbiakban jóval nagyobb számban.

Mindemellett nem lehet kizárni, hogy egyes államok titkosszolgáltai is hozzájárultak a folyamat gyorsításához. Amenniyben azt nézzük, mely államok nyerhettek, nyerhetnek a migációs válságon, akkor Szaúd-Arábia és Törökország merülhetnek fel leginkább. Utóbbinak jelentősen javultak az alkupozíciói az Európai Unióval szemben, ráadásul csökkenthette is az eltartandó migránsok számát, előbbi pedig hosszútvon nyerhet azzal, hogy nő a muszlim népesség befolyása Európa országaiban.

Izraelnek és az Egyesült Államoknak ellenben nem áll érdekében ez a tömeges és ellenőrizetlen migráció. Előbbi vonatkozásában megjegyzendő, hogy a nyugat-európai zsidóság már eddig is a szélsőséges muszlim terroristák egyik legfontosabb célpontja volt, az USA-nak pedig nem érdeke Európa stabilitásának aláásása a fő riválisokra, Oroszországra és Kínára tekintettel, függetlenül attól, hogy gazdasági kérdésekben a rivalizálás is jelen van kettejük kapcsolatában az óriási egymásrautaltság mellett. Az USA továbbá nincs abban a helyzetben, hogy Törökországnak és Szaúd-Arábiának minden téren diktáljon, mert a terrorizmushoz képest lényegesebb stratégiai kérdés számára az alapvető szövetségesi kapcsolatok fenntartása e két ország jelentős erőforrásai, az olajkitermelés zavartalansága, az amerikai fegyverexport jelentős felvevőpiacának megtartása, valamint Irán sakkbantartása és Izrael biztonsága miatt. Ha a 10 milliós, kevés erőforrással rendelkező Magyarország bizonyos kérdésekben ellen tud állni az amerikai nyomásnak, akkor ezen jóval erősebb országok miért ne lennének képesek erőteljesebben ellenállni bizonyos amerikai igényeknek? – miközben ettől még számos más területen együttműködnek.

Egyes befolyásos nyugati “filantróp” személyek és szervezetek szintén tevékenyen támogatják a bevándorlást, ám az ő szerepük a fenti tényezőkhöz képest korlátozottabb, másrészről ők valóban meg vannak arról győződve – az USA félrevezető példájából kiindulva - , hogy Európát erősebbé teszi a már korábban Angela Merkel által is temetett multikulturalizmus és a bevándorlók által okozott népességnövekmény.

8. A migráció nem egyenlő a terrorizmussal – de van összefüggés a kettő között.

Abból kiindulva, hogy a közel múlt nyugat-európai terrorcselekményeknek mindegyik elkövetőjének bevándorló háttere volt, továbbá az elkövetők közül többen is a migránsok közé vegyülve közlekedtek Kelet- és Nyugat-Európa között a merényletet megelőző hónapokban, tény kérdés, hogy a mostani rendezetlen, nagytömegű migráció és a terrorizmus között van közvetve összefüggés. Az újabb migráns tömegek nagy száma, jellemzően iskolázottságuk alacsony foka, eltérő kulturális-vallási normáik, adott esetben a biztos szocilális kötődések hiánya miatt instabil pszichés állapotuk, a befogadó országok túlterheltsége és a korábbi integrációs modellek sikertelensége alapján nagyon is megalapozott a félelem, hogy az újabb migránsok jelentős száma társadalmilag periferizálódik és radikalizálódik, akár olyanok is vagy azok gyerekei, akik a közelmúltban valóban csak a jobb élet reményében érkeztek Európába.

Természetesen a migránsok döntő többsége nem terrorista, de ez nem jelenti, hogy nincs összefüggés a migárció és a terrorizmus között. Egyrészről ma már napnál világosabb, hogy a tömeges migráns áradatot terrorszervezetek és ártó szándékú személyek mennyire kihasználták és kihasználják. Másrészről, és hosszabb távon ez a veszélyesebb, olyan tömegű, akár korábban átélt traumákkal összefüggő pszihológiai problémákkal, identitáshoz kapcsolódó frusztrációkkal, beilleszkedési zavarokkal, gyökeresen eltérő értékrenddel bíró személy özönlött Nyugat Európába, amelyet képtelenség kezelni és ellenőrizni. Sok esetben ezek a deviáns jegyek éppen Nyugat-Európában fognak sokakban kialakulni, az eltérő kulturális közeg, az esetleges személyes kudarcok, kirekesztettség érzés, a nyugati kultúra iránti ellenszenv és a szélsőséges vallási tanok hívő szavának hatására.

9. A migráció kezelésében sem a problámától való teljes bezárkozás és elzárkózás, sem a nyitott kapuk elve nem megoldás.

A harmadik világból érkezett bevándorlók társadalmi integrációjának elmúlt évtizedekben tapasztalt kudarcai, a párhuzamos társadalmak jelentette veszélyek, szociális kapacitások túlterheltsége, a terrorizmus kockázatai a legfőbb okok, amely miatt a tömeges és rendezetlen migárció rövid és hosszútávon is óriási kockázatokat rejt magában Európa országai számára. A migrációhoz és a harmadik generációs bevándoroltakhoz kapcsolódó, korábban is létező társadalmi konfliktusokra tekintettel is 2015 nyár végén óriási történelmi léptékű felelőtlenség és hiba volt Nyugat-Európa vezetői részéről beengedni migránsok százezreit, ráadásul ellenőrizetlenül.

Az elmúlt hónapok terrorcselekményei is azt bizonyítják, hogy ezen ellenőrizetlen és felelőtlen tömeges migárcióval összefüggésben pont azon tényezők válnak egyre inkább veszélyeztetetté Európában, amely miatt Nyugat-Európa vonzó (volt) a harmadik világ számára és amelynek segítségével az elmúlt évtizedekben számos téren segítetni is tudott fejletlenebb és válságok sújtotta régiókon.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a teljes tétlenség sem megoldás. A migrációs nyomás ugyanis várhatóan nőni fog a népességrobbanás, háborúk, politikai-hatalmi versengés és a klímaváltozás hatásai miatt. Az eddig viszonylag stabil közel-keleti országok működőképessége – Törökország, Libanon, Jordánia - könnyen veszélybe kerülhet, ha magukra maradnak a menekültek és migránsok okozta kihívások kezelésében. A jelenlegi krízis csupán gyenge előszele lenne annak, ami ezen borús forgatókönyv bekövetkezte esetén jelentkezne Európa számára.

Segíteni azonben elsősorban helyben, a válságok súlytotta régióban kell. A tömeges migrációval összefüggő terrorcselekmények, a közrendet tömegesen veszélyezettő jelenségek, várhatóan növekvő társadalmi konfliktusok mind az európai őslakosság, mind az újjonnan érkezett migránsok tömegei számára óriási tehertételt és veszélyeket rejtenek magukban. Minden felmérés arra utal, hogy a beérkezett migránsok elenyősző része képes vagy lesz képes évek múlva egyáltalán munkához jutni, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy kulturális és normatív értelemben megvalósul-e az integrációjuk. A jelek nem erre mutatnak, és ez történelmi tragédia lesz minden Európában élő ember számára vallástól, származástól függetlenül.

10. A migrációs válság éles látleletet ad arról, hogy a demokrácia és a liberalizmus nem egy és ugyanazon fogalmak.

A mai nyugati liberalizmusnak a migráció kapcsán szembe kell néznie azzal, hogy az elvei akkor érvényesülhetnek, ha azokat antidemokratikus módon eröltetik rá a nyugat-európai társadalmakra. Ráadásul a változatlanul növekvő tömeges bevándorlás és párhuzamos társadalmak hosszútávon nemcsak az európai demokrácia, hanem a liberalizmus végét is jelentené. A liberalizmus tehát meglehetősen önsorsrontó ideológiának tűnik tehát ahhoz képest, hogy a demokráciával kéz a kézben egyetemes érvényességet követel magának… A mai liberalizmust a demokrácia mellett továbbá ne tévesszük össze a polgári szabadságjogokkal, jogállamisággal, törvények uralmával sem, a politikai korrektség, a korlátlan relativizmus és szabad(os)ság nem következnek ezekből az értékekből, sőt, aláássák azokat.

Természetesen fontos szem előtt tartani, hogy a többségnek és a tömegeknek nincs mindig igazuk, ezzel együtt a tömegek jogosan vágynak biztonságra, védelemre, törvényeik, hagyományaik és szokásaik tiszteletére. Azok az európai tömegek, akik ma rendpárti jobboldali mozgalmakat támogatnak, többségében nem a demokráciától, a jogállamiságtól, a szabadságjogoktól akarnak elfordulni, hanem azoktól az elitektől, akik nem nevezik nevén a dolgokat, és nem vállanak felelősséget azon döntéseikért, amikkel politikájuk költségeit és kockázatait folyamatosan a társadalom alsóbb és középső rétegeire tolják rá. Legfőbb ideje lenne felelősséget vállalni döntéseikért azoknak az eliteknek, politikai vezetőknek, médiumoknak, véleményformáló értelmiségieknek, akik támogatták az ellenőrizetlen tömeges migrációt és démonizáltak minden olyan lépést, ami azt korlátozta (volna), még akkor is, ha esetleg sokukat valóban humanitárius megfontolások vezettek.

+ 1
A migráció keresztényi szemmel: a keresztényi szeretet általános érvényű parancsolat, ám mégis elsősorban közvetlen környezetünk, majd szűkebb, végül tágabb közösségeink felé kell, hogy megmutatkozzon.

A felebaráti szeretetre, a befogadásra, áldozatvállalásra vonatkozó bibiliai igék éppen úgy érvényések, mint a saját közösség keresztényi normákat tükröző rendjének, normatív értékeinek, identitásának védelmét szolgáló bibliai rendelkezések. Noha Európa számos dolgot elhagyott már e keresztényi normákból, számos tekintetben tovább él az öröksége, a szokásaiban és a törvényeiben, a nemek közötti egyenlőségben, a társadalmi szolidaritásban, a joguralomban és sorolhatnánk. E két szempontrendszer együtt teljes, egységben tükrözi a Biblia tanítása szerint Isten akaratát, hogy milyen módon éljen az ember egyénként és a számára adatott közösség tagjaként. Másfelől e két szempontrendszer összeegyezetése mégis valóban sokszor embert próbáló feladat, ez tükröződik keresztény közösségeken belül is jelentkező vitákon a migrációval összefüggésben.

Saját családunk, közösségünk, nemzetünk védelme és előbbre helyzése a szeretetben nem jelentheti azt, hogy generálisan helyén való lenne az idegent gyűlölni, megvetni, és velük kapcsolatban másokban ilyen indulatokat gerjeszteni. De szemet hunyni a migránsok között széles körben elterjedt olyan magatartásformák, szokások felett, amelyek összeegyeztethetetlenek nemcsak a keresztényi, hanem a részben a kereszténységből kinövő mai nyugati civilizáció értékeivel is ugyanúgy helytelen lenne és önbecsapás. Egyéni felelősség van rászorulókon segíteni, így adott szükséghelyzetben migránsokon is, és az államnak is van dolga ez ügyben, de ez nem jelenti azt, hogy az állam a benne élő, az őt fenntartó nemzeti közösség alapvető biztonságát, rendjét, jólétét ne tekintse továbbra is elsőszámú kötelességének.

Language Undefined Tag: migrációterrorizmusEurópa

Az elmúlt időszakban a migráció és a terrorizmus vált legmeghatározóbb történelemformáló jelenségévé Európában, és az előttünk álló években is bizonyosan meghatározóak lesznek a hozzájuk kapcsolódó kihívások. E kérdések megítélése nemcsak a hagyományos politikai törésvonalak mentén gerjeszt folyamatos vitákat, hanem a hazai jobboldalon belül is. E rendkívül komplex politikai – társadalmi jelenségek okaira és lehetséges megoldásukra azonban gyakran leegyszerűsített féligazságok akarnak útbaigazítást adni. Ennek fényében a következő tíz pontban a migrációval és a terrorizmussal összefüggő 10 leglényegesebb kérdés körültekintőbb és árnyaltabb megvilágítására tesznek kísérletet.

(Első rész)

1. Az ugynevezett “arab tavasz” kirobbanása, Szíria destabilizáslása nem az Egyesült Államok manipulációjának az eredménye – persze ettől még a háttérben igyekszik mindent a saját javára fordítani.

Minden jel szerint az arab országok nem érettek a nyugati tipusú demokráciára. De ettől még évtizedekig tartó elnyomás, megaláztatás, gazdasági kilátástalanság olyan széleskörű társadalmi elégedetlenséget szül, amely egy ponton társadalmi robbanáshoz vezet, és ennek mentén demokratikus követelések is megfogalmazódnak. Forradalomhoz vagy felkelés kirobbanásához nem mindig szükséges feltétlenül külföldi hatalmak manipulációja, az arab országokban pedig hosszú évek óta előre látható volt, hogy baj lesz – elég az ENSZ 2002. évi arab human fejlettségi jelentésére utalnunk. Ráadásul sokan azok közül, akik az USA szerepét látják az “arab tavasz” és az azt követő események mögött, előtte az Egyesült Államok legélesebb kritikusai voltak az autokrata arab rezsimek kritikálatlan támogatása miatt.

Az Egyesült Államokkal ellenséges diktaturák esetében – mint Líbia vagy Szíria - még részben érthetőek lettek volna az amerikai motivációk, de Tunézia, Bahrein vagy különösen Egyiptom esetében óriási kockázatai voltak és vannak a destabilizációnak az amerikai érdekek szempontjából. A Mohamed Murszi féle iszlám testvériséggel, és a jelenlegi, Abdel Fattah el-Sziszi vezette restaurációs rezsimmel mindennek elmondható az amerikaiak kapcsolata, csak kiegyensúlyozottnak és harmonikusnak nem. Ráadásul 2009. óta az amerikai közel-keleti politika nagyrészt arról szólt, hogyan csökkentse a közel-keleti katonai jelenlétet: 2011-ben teljes kivonulás Irakból, 2012-től fokozatos csapatleépítés Afganisztánban, 2013-tól diplomáciai tárgyalások Iránnal. A “demokrácia export” elsődlegesen a Bush-kormányzat projektje volt, amelytől annak nyilvánvaló kudarcai miatt időközben maga a Bush- adminisztráció is részben visszakozott. Mindez nem jelenti, hogy az Obama-kormányzat közel-keleti politikája összességében gyökeresen más lett volna az elődhöz képest, elegendő a líbiai katonai beavatkozásra, a terrorizmus elleni háborúra vagy a lényegi kérdéseket illetően Izrael egyoldalú támogatására utalnunk.

2. Szíria sorsa nem egyedül a nagyhatalmak, így nem is az Egyesült Államok kezében van – a szíriai és a regionális szereplők legalább akkora befolyással vannak rá.
Noha az Egyesült Államok és vezető nyugat európai hatalmak a szíriai zavargások kitörését követően hamar a szíriai elnök Aszad távozását követelték, más korábbi konfliktusokhoz képest szembetűnően kevesebb erőforrást áldoztak e cél elérésére. Katonai szempontból pedig akár Líbiához hasonlítva szinte tétlenek maradtak, éppen az iraki és az afganisztáni kudarcokból okulva.

Az Egyesült Államok a konfliktusban döntő tényezőként egyedül nagyarányú katonai szárazföldi hadműveletekkel tudna megjelenni, ám ez belpolitikai és stratégiai szempontból is szinte teljesen ki van zárva. Így nem marad más hátra, mint diplomáciával, háttérben zajló fedett műveletekkel, helyi szövetségeseknek nyújtott gazdasági és katonai támogatással befolyásolni a küzdelem menetét: vagyis az USA egy szereplő a sok közül. És noha kétségtelenül a legerősebb, de a konfliktus kimenetelét tekintve korántsem a legérzékenyebb, Iránnak, Törökországnak, Szaud-Arábiának jóval több vesztenivalója van. És ez döntő tényező, amint az orosz-ukrán konfliktus esetében is láttuk: hiába jóval erősebb a Nyugat, Oroszországnak sokkal több veszítenivalója van Ukrájnában, így jóval többet is hajlandó kockára tenni ott és pénzt, paripát, fegyvert illetően.

3. Az úgynevezett “Iszlám Állam” elleni fellépésnek fontos részei a katonai műveletek, de politikai rendezés felé mutató komponens nélkül a katonai fellépés fokozása csak rontani fog a helyzeten.

Az ISIS semmilyen formában nem tárgyalóképes fél, ideológiája és még inkább brutális tettei okán csak a teljes kapitulációjuk jöhet szóba az ellenkük való küzdelemben. Ám az ISIS regionális és felekezeti probléma is, az iraki és a szíriai szunnita lakosság egy jelentős része számára a kisebbik rosszat jelenti a zömében alaviták és síiták által támogatott Aszad-rezsim, illetve a síita dominanciájú bagdadi kormány elnyomásával és brutalitásával szemben. Amennyiben nem sikerül életképes alternativát felmutatni számukra, amely minimális védelmüket, politikai képviseletüket biztosítaná, úgy az ISIS által ellenőrzött, zömében szunniták által lakott területeken az ISIS legyőzése estén sem lesz nyugalom. Aszad távozása hosszabb távon Szíria szunnita lakosságának jogos igényei miatt szükségszerűnek látszik a rendezés szempontjából. Irak esetében Irán felelőssége óriási arra nézve, hogy a bagdadi kormányt önmérsékletre és kompromisszumkészségre szorítsa a szunnitákra tekintettel.

Ráadásul önmagában a bombázások erőteljes fokozása jó eséllyel a polgári áldozatok számának növekedésével jár, ami ugyancsak az ISIS helyi támogatottságát erősítheti. (Az ISIS elleni amerikai légicsapások alacsony száma mögött jórészt éppen a polgári áldozatok elkerülésére vonatkozó törekvés húzódott meg - az amerikai légierő pilótái panaszkodtak is, hogy mennyire meg volt kötve a kezük politikai okokból.) A polgári áldozatok számának minimalizálása pontosabb felderítés által lenne lehetséges, ami különleges műveleti erők helyi bevetésének, és a helyi szövetségesek támogatásának fokozását jelentené.

Természetesen a USA egyedül is képes lennek katonailag megsemmisíteni az Iszlám Állam nevezetű politikai entitást, ám ez az iraki háborúhoz hasonló pürrhoszi győzelem lenne óriási áldozatokkal. Az iraki háborúhoz hasonlóan növekvő számú amerikai katonai veszteségekre, helyi polgári áldozatok még nagyobb számára, helyi szövetségesek, Törökország és az öböl-menti arab országokkal való kapcsolatok megromlására, és Amerika imázsánek továbbá erodálódására lehetne számítani. Nem is beszélve arról, hogy Oroszország hozzájárulna-e nagyobb amerikai katonai jelenléthez Szírián belül. Nagyarányú ismételt szárazföldi amerikai katonai jelenlét és amerikai fegyverektől is óhatatlanul bekövetkező muszlim (főként szunnita) civil áldozatok látványa a Közel-Keleten legbiztosabb módja újabb muszlim tömegek radikalizálásának és Amerikai közel-keleti pozícióinak további aláásásának.

4. Az Iszlám Állam létrejöttében felelősségel tartoznak nyugati kormányok is, ám ez nem jelenti azt, hogy azt az USA vagy más titkoszsolgálat irányítaná.

Szaddam Husszein rendszerének megdöntése és az azt követő amerikai politika Irakban jelentősen megágyazott a szélsőséges iszlamista csoportok, többek között az al-Kaida térnyerésének Irakban. A jelentős részben szunniták által irányított iraki államszervezet és erőszakszervezetek szélnek eresztése a 2003 után, továbbá a síiták által dominált iraki kormányzat fokozódó túlkapásai utat nyitott jelentős számú, fegyverforgatásban jártas szunnita radikalizálódásának. A 2008-2011 között elért részeredmények Irak stabilizációjában időszakosnak bizonyultak, amint az amerikaiak kivonultak, és a síita kormány egyre erőteljesebben nyomta el a szunnita ellenzéket, az szélsőséges szunnita csoportok térnyerésére ismét kedvezőbbé vált a helyzet Irak szunnita területén.

A szíriai Aszad rezsim hatalmának megingása kapóra jött a szélsőséges szunnita imámok és a Szaddam-rezsim volt tisztjei szövetségéből formálódó “Iszlám Állam” csírájának. Az Öböl-menti arab országok és nyugati titkosszolgálatok támogatást is nyújtottak a Szírában Aszad ellenfeleként megmutatkozó csoportnak ahhoz, hogy Aszad Szíriája és a síita vezetésű Irak közé egy szunnita ellenőrzés alatt álló terület ékelődjék. Ám ahhoz hasonlóan, mint olyan sokszor korábban a történelemben, ez a szélsőséges csoport – az Iszlám Állam – amint 2013-2014 folyamán egyre erősebbnek érezte magát, fokozatosan önállósította magát korábbi támogatóitól, és egyre inkább ellenük is fordult (hiszen csak így válhatott a globális dzsihád leghitelesebb képviselőjévé).

Természetesen jogosan merül fel, hogyan lehettek a nyugati kormányok ennyire szűklátókörűek, ám mindezt kontextusában kell vizsgálni. Az akkor még jóval gyengébb, “kezelhetőbbnek” tűnő szélsőséges szunnita csoport támogatásának kockázatát azzal a potencális nyereséggel szemben mérlegelték, amit Aszad bukása, és vele együtt Irán, valamint Oroszország közel-keleti befolyásának meggyengülése jelentett volna. Ráadásul 2012. folyamán Aszad bukása valóban nem sokon múlott. Emellett nem számítottak arra sem – dollármilliárdok és jelentős mennyiségű modern hadfelszerelés rendelkezésre bocsátása után - , hogy az iraki hadsereg és kormányzat annyira gyenge lenne, mint aminek később bizonyult az Iszlám Állam offenzívája ellenében 2014 folyamán. Ehhez kapcsolódóan felvetődik a kérdés: miért öntött volna bele az USA annyi pénzt és energiát az iraki hadseregbe, hogy utána az Iszlám Állammal szétveresse azt? A politikai szűklátókörűségre pedig éppen Szaddam Husszein hatalmának megdöntése szolgáltatat kiváló példát: már a volt támogatók jelentős része is elismeri, hogy óriási hiba volt az amerikai érdekekre nézve is, elég csak arra utalni, hogy az mennyire hozzájárult Irán regionális megerősödéséhez minden ezzel ellentétes amerikai törekvés ellenére.

5. Az un. Iszlám Állam nem maga a probléma, csupán tünet: a iszlám szélsőséges irányzatai azok terjedésének megágyazó politikai és társadalmi konfliktusok, valamint az ezekre válaszul adott felelőtlenés rövidlátó politikai döntések az igazi probléma.

Az ISIS megsemmisítése nem szüntetné meg az iszlám vallás szélsőséges irányzataihoz köthető terrorizmust, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az al-Kaida jelentős visszaszorítás sem szüntette meg ezt a fajta biztonsági fenyegetést. A szélsőséges iszlámhoz köthető terrorizmus visszaszorítása csak olyan összetett politikai-társadalmi problémák kezelésével lehetséges, mint a konfliktusok által sújtott közel-keleti országok stabilizálása, a közel-keleti regionális rivalizálás enyhítése, az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, a már Európában született nyugat-európai muszlim népesség integrációjában való előrelépés és a tömeges és ellenőrizetlen migráció megállítása. Általában véve a terrorizmust - mint ahogy a háborút vagy az erőszakot sem – teljesen felszámolni nem lehet, legfeljebb visszaszorítani.

Az iszlám és az erőszak, valamint az iszlám és a terrorizmus között nem lehet egyenlőséget tenni, de ettől még jelentős problémák van az iszlám valláson belül a vallási türelemhez és a politikai erőszakhoz való viszony tekintetében. A terrorizmus, mint politikai erőszakforma, régóta velünk lévő jelenség, az 1970-es években Nyugat-Európában például többnyire szélsőbaloldali és szélsőjobboldali csoportokhoz volt köthető. Mindemellett kétségtelen tény, hogy a terrorimus az utóbbi évtizedekben leginkább a zömében muszlimok által lakott régiókban van erőteljesen jelen, Fekete-Afrikától az indiai szubkontinensig terjedő régióban. A Föld 1,5 milliárdos muszlim lakosságának azonban csak egy kicsiny töredéke követője az iszlám vallás politikai erőszakot is hirdető szélsőséges irányzatainak, őket a többségi muszlimok kitérőknek, szélsőséges hitehagyottaknak tartják.

Ehhez kapcslódóan fontos hangsúlyozni a terrorizmusnak a valláson túli politikai, társadalmi hátterét, az egyéni és csoportos sérelmeket, a motivációit, értelemszerűen nem igazolásként, de a jelenség magyarázataként. (Példaként, az Iszlám Állam a bukott Szaddam-rezsim privilegizált státuszukat elveszített tapasztalt szunnita katonai tisztjei nélkül nem tudott volna felemelkedni.) A szélsőséges politikai motivációk és vallási tanok egymásra hatnak és egymást erősítik, és egyénenként és csoportonként is változik, hogy milyen politikai-társadalmi sérelem vagy vallási fanatizmus dominál egy-egy terroristában. Rendszerint vélt vagy valós sérelmek kövezik ki az utat a szélsőséges vallási fanatizmus felé.

Egyfelől tehát a releváns politikai-társadalmi konfliktusok kezelése terén bizony bőven van felelőssége a nyugati társadalmaknak és politikai vezetésnek. Másfelől nem lehet megkerülni azt, hogy az iszlám valláson belül is vannak komoly problémák, elég csak a szunnita felekezeten belül “keményvonalasabbnak” számító, Szaúd-Arábia által támogatott vahhabizmus térnyerésére, vagy a nem muszlimnak született, de később radikalizálódásuk folytán azzá váló merénylőkre, vagy arra utalnunk, hogy más világvallásokhoz képest az iszlámon belül mennyivel elterjedtebb a szélsőséges fanatizmus. Az iszlám is válságban van tehát, a politikai-társadalmi problémák nem adnak teljeskörű magyarázatot az iszlám nevében elkövetett terrorizmusra.

Language Undefined Tag: migrációterrorizmusEurópaKözel-Kelet

(Own report) - Whereas the Brexit has been met with wholesale rejection by the German and other EU member states' establishments, it was positively assessed in the little noticed countries of Northwest Europe, growing in strategic importance. Iceland's president recently invited Great Britain to enhance its cooperation with the "triangle of non-EU countries," meaning Iceland, and the autonomous regions Greenland and the Faroe Islands, which are part of the Kingdom of Denmark. Greenland left the European Community (EC) in 1982; the Faroe Islands have never been members and Iceland officially withdrew its application for EU membership in 2015. All three countries refuse nuclear weapons and NATO's missile defense shield on their territories, while showing a greater openness towards Russia than most other western countries. Iceland and particularly Greenland have been growing in their strategic importance with the impending opening of Arctic sea routes and exploitation of Arctic natural resources. German experts have already suggested inciting Greenland to secede from Denmark. This would offer Germany greater influence on Greenland and consequently on the Arctic's political, economic and military affairs.

No doubt that the recent NATO Summit in Warsaw was partly overshadowed by the uncertainty of the historic Brexit vote. During the week in the lead up to the Summit the political discourse landmark transatlantic arena was much more focused on what a Brexit would mean for Europe than on NATO’s future. Nevertheless the Summit delivered important if not milestone results for NATO.

The decisions for a new persistent rotational presence of Western European and American military units in Poland and the Baltics is a major achievement for Eastern European members threatened by a re-emergent Russia. Although the size and capabilities of the deployed forces, altogether about 4000 troops, are largely symbolic in light of Russia’s overwhelming military advantage in the region, however, the persistent presence of other NATO troops in the region obviously has a significant political value in terms of demonstrating Alliance solidarity. As for the grounding of the decision, it is telling that Germany, long known to be the most reluctant member to take any military steps which might antagonize relationship with Russia, felt obliged to be one of the framework nations of the units first to be deployed in the East. Nevertheless, keeping NATO’s relations with Russia on dual tracks, adding the possibility of dialogue next to deterrence is essential for European security. The first NATO-Russia Council meeting held just days after the Summit was an important first step in this direction.

The decisions pointing to greater NATO involvement in tackling soft security challenges, including terrorism and illegal migration - stemming from the Southern flank are also significant. The relevant activities and missions, especially NATO’s maritime mission in the Aegean Sea in tackling human trafficking could be highly visible examples of the value of NATO towards the citizens of the member states, who are increasingly concerned of the security threats related to uncontrolled migration and terrorist networks with ties to the Middle East. Of course close partnership with the EU in this as well as in other security domains are critical. One can hope that the new arrangements signed between the two Brussels based organizations will prove to bring valuable practical benefits for the member states, and long standing political obstacles will not shallow out the agreement.
Nevertheless, the possible effects of Brexit looms over all the above mentioned issues. As the UK is set to lose its place in the EU’s CSDP, there will be high ambitions in London to remain a leading actor in the European security arena through NATO. Hence we can expect robust commitments towards Allied operations in and outside of Europe, including streaming UK capacities towards NATO previously tied down in CSDP activities. NATO will remain the most important organization through which the UK will be able to institutionally influence political and strategic developments in Europe. One must note that the Brexit did not alter the age old British strategic objective of fostering a balance of power in continental Europe, that is restraining Germany’s power. However, the possible negative economic effects of the Brexit will likely not evade London’s defense budget, which will obviously put a restraint the UK’s ability to invest robustly in defense. Furthermore, the possible brake up of the UK if Scotland or Northern Ireland succeeds would be a significant blow to Britain’s status as a considerable European power.

Brexit has created new conditions for the EU and its common security and defense policy. With the UK leaving the EU CSDP has lost its most potent military power. As a result CSDP will likely focus even more on low end crisis management operations, not as if during the past ten years there would have been robust EU military missions. But the UK’s departure will further weaken Europe’s potential to be a global actor, whether we speak of actual military capabilities or strategic ambitions. With France alone in the EU with a global strategic outlook but with increasing economic and social challenges, Germany’s influence will grow on the future shape of CSDP as well. This would probably mean a more risk averse approach towards possible crisis management operations and a softer approach towards Russia by the EU. Nevertheless, the chances of greater integration within European security and defense have also grown with the UK exit. However, deeper security and defense cooperation are closely tied with the question of the whole future direction of the European Union, which is rather uncertain at the moment.

A sudden disorderly disintegration of the EU could be fatal for NATO as well. The total loss of solidarity and the will to compromise between EU member states would surely spill over on to the security and defense realm. However, this does not mean that further integration is the only viable path, as the democratic will of the vast majority of European citizens cannot be overlooked. It’s not the question of more or less integration as some European leaders have already suggested but where and how – and even more importantly, with what kind of policy objectives. NATO will only have a strong and capable CSDP by its side if the EU has the firm support of its citizens.

Language Undefined Tag: NATOVarga GergelyCSDPUKBREXIT

(Own report) - With his introductory visit to Berlin on Monday, the French presidential candidate Alain Juppé has begun preparing his candidature for the 2017 elections. Whereas his rival, Nicolas Sarkozy, had not left a particularly good impression during his talks in the German capital, Alain Juppé, following his meeting with Chancellor Angela Merkel und his talk with business representatives, is being highly praised in Germany. Juppé, who has announced budget cuts of from 80 to 100 billion Euros and a drastic reduction of public service jobs, "is one of the few politicians, who has a plan and takes a stand," according to the Director General of the Federation of German Industries (BDI). Another business manager is quoted with his condescending statement, "Juppé could even be a minister in Germany." Already in the last presidential election campaign, President Sarkozy's party had formulated its election platform in coordination with Germany's CDU. Sarkozy was ostentatiously seeking information on the "Agenda 2010" from the German Chancellor at the time, Gerhard Schröder. In bowing to Germany's austerity dictate, Paris was hoping to play a leading role in the EU's foreign and military policy. Those hopes, however, are deceptive. As one can read in the German media, "Paris' traditional spheres of influence, for example in West Africa, should no longer be left up to France."

S’il est nécessaire de rester prudent et d’analyser objectivement les éléments disponibles, ni les errements médiatiques ni la récupération du drame par la classe politique ne suffisent à rejeter la possibilité d’un attentat. Les éléments allant en ce sens sont … Lire la suite →